Szentesi Éva ráktúlélő, író és aktivista első cikkét itt olvashattátok. Most elmeséli történetének legmélyebb bugyrait. Ezek az állomások nem vidámak, nem púdereltek – de erről nem is lehet lányregényesen beszélni. 

Szentesi rákedukációs Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz!

*

Nem tudom, lehet-e zsigeri részletességgel mesélni arról, ami egy méhnyakrákos nővel történik a diagnózisa után. Annyit mondhatok, nem leányálom. De gondolom, ezt sejtitek. Leginkább a pokolhoz tudnám hasonlítani. Azonban mindent túl lehet élni, legfeljebb a lelkünk kis darabja marad ott, ahonnan jövünk. 

A diagnózisom után az első dolgom volt, hogy a lehető legjobb orvoshoz kerüljek. A doktor adott volt, mert akihez irányítottak az SZTK-ból, ahhoz járt az egyik legjobb barátnőm is, aki másnap el is kísért a kórházba. Az orvos megvizsgált, és azonnal elrendelte a további, műtéthez szükséges vizsgálatokat, mert látta, mennyire súlyos a helyzet. Két nap múlva kiderült, nem vagyok műthető, mert a tumor áttétet képzett a vastagbélre, és úgy terjeszkedett, hogy nem lehet vágni. Elő kellett kezelnünk kemóval, amire gyakorlatilag azonnal igent mondtam, és kértem, hogy amint lehet, vágjunk bele!

Igazából nem féltem, és nem gondolkodtam azon, milyen mellékhatásai lesznek egy ilyen terápiának. Addigra már annyira kifutottunk az időből, annyira sok elvesztegetett hónap telt el, hogy nem nagyon ajánlottak más opciót a gyógyulás felé vezető utamhoz. Így nem gondolkodtam, cselekedtem. Azt éreztem, most azonnal kell tennem valamit, nem ülhetek tovább ölbe tett kézzel. 

Amikor a terápia elkezdődött, még iszonyat makacsul ragaszkodtam a régi életemhez. Bár fenekestül felfordult minden, nem akartam ezt tudomásul venni. Úgy éreztem, ez csak egy kis influenza, könnyen legyűröm, nem lesz bajom. Eszembe sem jutott, hogy meghalhatok, mintha nem is egy kórházban feküdtem volna, ahol erős mérgekkel kezelnek. A hajam kihullását sem fogtam fel. Beszereztem csuda parókákat. Egyik nap szőke voltam, másik nap vörös, harmadik nap derékig érő hajú. Élveztem, hogy végre hosszú hajam van, mert tizenévesen rövidre vágattam, és a betegségig nem is növesztettem meg. 

Az első kemóról dolgozni mentem, majd csodálkoztam, hogy nem érzem jól magam. Nem értettem meg a helyzetem súlyosságát. Ahogy haladtunk előre az időben, úgy jöttek ki egyre jobban a tünetek, és már nem volt igazán lehetőségem arra, hogy letagadjam a betegségem. A testem féléves kezelés után alkalmassá vált a műtétre, és örültem, hogy a kemó megtette hatását. Vártam a műtétem időpontját.

Emlékszem, hogyan vizsgáltam az operáció reggelén a még ép hasamat, búcsút akartam venni tőle, mert tudtam, ha felébredek, már semmi nem lesz többé ugyanolyan. 

Hatórás, komplikált műtétet vezetett le az orvosom. Minden kolléga arra figyelmeztette, varrjon össze, mert ezt nem lehet kioperálni. A tumor rátekeredett a bal oldali, lábamba futó ütőerembe, elérte a hólyagot és a beleket. Nagy esély volt arra, hogy lebénulok. Az orvosom később úgy mesélte, hogy vett egy nagy levegőt, és eldöntötte, ebbe márpedig belevág. Legfeljebb béna leszek a fél oldalamra, de akkor is élni fogok. Aztán amikor tartotta az eremet a kezében, és hámozta le róla a tumort, nem hitte el, hogy ez megtörténik. De végül sikerrel járt, és nem bénultam le. 

Emlékszem arra a pillanatra, amikor felébredtem az intenzíven. Anyámat pillantottam meg először, aztán a húgomat. Mosolyogtak. A mosoly volt a legjobb jel, tudtam, hogy rendben vagyok, hogy sikerült. Járulékos veszteségekkel ugyan, de minden tumort kioperáltak a szervezetemből. Aztán bejött az orvosom és megpuszilt, majd azt mondta, most rajtam a sor. Két hét múlva már kezembe is kaptam a tökéletesen negatív PET CT eredményt – azonban, ha bárki azt hinné (mert én is így voltam vele), hogy ez a történet ezzel itt le is zárult és következett a boldog élet, téved, mert a történetem fél év múlva újra folytatódott. Csakhogy már egy sokkal agresszívabb, tökéletesen operálhatatlan daganattal. 

De ezek előtt, még októberben volt egy uréter műtétem. (Az uréter vezeti a veséből a vizeletet, azonban a húgyvezeték a műtétnél megsérült). Meg kellett operálni, mert kellemetlen vizeletszivárgást eredményezett, emiatt pedig nem vállalhattam be a sugárterápiát utókezelésként, hiszen a lehegesedett területet nem lehet műteni. Döntenem kellett: vagy egy életen át pelenkában járok, vagy kockáztatok, lemondom az utókezelést, és még egy plusz operációt is bevállalok, ami ugyanúgy a hasterület felvágását jelentette. Ehhez persze el kellett telnie öt hónapnak a nagy műtét után. Nyugodt voltam, mert a három hónapos vizsgálatom szintén negatív volt. Az uréter műtét sikerült, és a szövettan szintúgy negatív lett. Ott álltam október végén egy negatív lelettel, és nem gondoltam volna, hogy egy hónappal később megismerem majd a rák igazi arcát. 

A tumor egy hónap alatt nyolc centit nőtt. Rátekeredett a bal csípőmben az idegekre és az erekre. Semmilyen módon nem volt operálható. Anyámat behívták a kórházba és közölték vele: ez maximum még egy hónap. Semmit nem lehet tenni. Annyira agresszív a tumor. 

Anyám nem engedte, hogy ezt elmondják nekem, csupán egyetlen esélyt kért, egy legutolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodhatunk. A legerősebb kemoterápiák közül írták fel a kezelést – 28 adag sugárkezelés mellé. Azt mondta az orvos, ha az első fél órában nem érződik változás, legalább a fájdalom csökkenése, akkor nincs remény. Emlékszem, kiabáltam anyámnak a kórteremből úgy, hogy semmit nem tudtam az egészről: „Anya, anya nézd, egyenesedik ki a lábam, és már nem is fáj annyira! (Korábban nem tudtam kiegyenesíteni, mert a tumor összerántotta.) Anyám pedig kiment bőgni, és kifújta magát. Tudta, hogy ez mit jelent. 

De a legmélyebb állomások még csak ezután jöttek. A fájdalomcsillapítók szétbombázták a gyomromat. A kemó és a sugár teljesen lecsupaszította rólam az emberi mivoltomat. Bár hatásosnak mutatkoztak, valójában versenyben voltunk az idővel. Ki ér oda hamarabb a végére? A rák vagy én? Azaz ki hal bele előbb a kezelésekbe: a tumor vagy a szervezetem? Olyan nyomorúságosan lecsupaszodtam, hogy szinte már csak a lélek járt vissza hálni belém. A kopaszságom a legkevesebb volt, amivel újra szembesülnöm kellett. Ebben az állapotban sem járni, sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Ahhoz is segítség kellett, hogy kimenjek a mosdóba. Kerekesszékkel toltak a kezelésekre, és csak egy bizonyos meditatív zenére voltam képes olyan állapotba kerülni (köze nem volt az alváshoz), hogy legalább valamennyit pihenjek a nap adott szakában. Nem sok maradt meg azokból a hónapokból. Napról napra éltünk. Nem számoltuk az időt, nem néztük az órát. Örültünk minden egyes újabb reggelnek, hogy ezt is túléltük. Szinte felfoghatatlan volt a fájdalom, amiben léteztem.

Anyám minden nap megfőzött egy kiló kamillát, és abban feküdtem órákat, olyankor jobb volt. De a halál ott ólálkodott körülöttünk, és ezt mi pontosan tudtuk, még úgy is, hogy nem ismertem a pontos állapotomat. Egyik éjjel egyedül maradtam. Bőgve írtam bele a telefonomba a félelmeimet, azt, hogy rettegek a haláltól, hogy úgy érzem, kénytelen vagyok elfogadni azt, ennek az életnek a harmincadik évében vége lesz. Olyan nagy megnyugvást jelentett szembenézni a félelmemmel, hogy másnap úgy döntöttem, megszervezem a temetésem. Végül azonban semmilyen temetésre nem került sor. Mert a következő hónapban olyan gyorsan gyógyulásnak indult a szervezetem, hogy azt senki nem hitte el. Soha, de soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor felhívott az orvosom azzal, hogy tökéletesen eltűnt a tumor a szervezetemből. Soha életemben nem voltam annyira boldog!

A következő cikkemben azt is elmesélem, melyek voltak azok az utak, amik segítettek rajtam a legborzalmasabb helyzetekben.

Szentesi Éva

*

Ma már otthon is elvégezhetjük

Szerencsére napjainkban már létezik a hagyományos citológiánál sokkal jobb megoldás: ilyen például a Neumann Labs Easy HPV Test-je, amellyel kényelmesen, orvosi beavatkozás nélkül győződhetünk meg arról, hogy hordozzuk-e valamelyik HPV vírust. Az 1998 óta Humán papillómavírus-diagnosztikával foglalkozó Neumann Diagnostics több mint 6 ezer magyar nőt bevonó klinikai vizsgálat során bizonyította kétlépcsős, részben otthon is elvégezhető eljárásának hatékonyságát.

A Neumann Labs Easy HPV Test használata kifejezetten egyszerű, gyors és kényelmetlenségtől mentes, leginkább egy tampon felhelyezéséhez hasonló. Az otthon levett minta vizsgálata professzionális körülmények között, laboratóriumban történik, és alkalmas az összes ismert magas kockázatú vírus jelenlétének kimutatására. Ennél hatékonyabb teszt ma nem létezik. Az eredmény postán érkezik, pozitív minta esetén pedig javasolt nőgyógyászhoz fordulni, hogy második lépcsőben, a cég biomarker tesztjének elvégzésével szinte 100 százalékos biztonsággal megállapítsák a méhnyakrák kockázatát.

*

Az Easy HPV Test weboldalán további nők mesélték el őszintén gyógyulástörténetüket, amelyeket ide kattintva elolvashatsz.

Szentesi Éva ötödik éve tünetmentes. Lassan hivatalosan is kijelenthető, hogy gyógyult rákbeteg. Történetét sokan ismerik a magazinokból, tévés szereplésekből, előadásokból vagy az erről szóló könyvéből. A méhnyakrákból való gyógyulását soha nem kezelte magánügyként, hét éve publikál a témában, a Neumann Labs-szal közösen pedig májusban kezdett aktív, rákedukációs kampányba. Most ő meséli el betegségének kálváriáját weboldalunkon, több részen keresztül. Szentesi Éva írása.

A kampány Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz!

*

Épp csütörtökön, mielőtt ezeket a sorokat elkezdtem írni, megkérdezték tőlem egy tévés interjúban, volt-e bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy az emberek gyengének látnak majd. Meglepett a kérdés, bár nem volt alaptalan, hiszen az emberek többsége úgy áll a rákos megbetegedésekhez, hogy azokat inkább rejtegetni kell, hiszen a betegséget a gyengeség jelének is tekinthetik bizonyos előítéletek szerint.

Soha egyetlen percig nem gondolkoztam azon, hogy gyengének tűnök-e mások szemében. Bár voltam nagyon mély hullámvölgyekben, és éreztem néha úgy, hogy jó lenne az egész nyilvánosságot visszazárni egy dugóval valami palackba és elfutni vele jó messzire, majd eldobni, nem bántam meg, hogy az első perctől fogva, gyakorlatilag a diagnózis napjától kezdve írok a betegségemről.

A kálváriám egy sokszorosan elhibázott történet. Merthogy én nem az a fiatal nő voltam, aki felelőtlenül élte az életét, és nem törődött magával. Bár az az igazság, hogy egy pillanatra nem jutott eszembe a húszas éveim vége felé sasszézva, hogy rákos lehetek. Egy pillanatra se.

Visszajártam az SZTK-ba a rendszeresen jelentkező, kellemetlen szagú, folyásos problémámmal, amire menetrendszerűen felírták az antibiotikumot, ami ugyan kis időre eltűntette a problémát, de aztán ugyanúgy menetrend szerint visszajött. A HPV-szűrésről pedig még csak említés szintjén sem hallottam, igaz, egyszer valakinek eszébe jutott - amikor már sokadjára mentem vissza -, hogy lehet, el kellene végezni egy rákszűrést.

Teljes volt tehát a lelki nyugalmam, nem izgultam. A huszonnyolcat töltöttem épp akkor, mi baj érhet engem, rákos biztos nem lehetek, pontosabban a rák szó nem is merült fel bennem tudati szinten sem. El is felejtettem a szűrést, mondták, hogy akkor hívnak, ha baj van. De nem hívtak. Én meg mentem tovább a dolgomra. Aztán pár héttel később már nem a kellemetlen folyás jelentkezett, hanem egy jóval intenzívebb vérzés, ami még ránézésre sem a menstruációm volt. Akkor annyira megijedtem, hogy eszem ágában sem volt újra az SZTK-ba menni, azonnal felhívtam az egyik barátomat (ő azóta sajnos már nem él), akinek a gyerekkori barátja egy egész jó nevű nőgyógyász, és szinte soron kívül, azonnal fogadott a magánrendelőjében. Kedves volt és megnyugtatott, miután megvizsgált: „Nyugodjon meg kisasszony, maga túl fiatal a rákhoz.” Oké, ezt én is így gondoltam, de akkor mi a baj?

Azt mondta, egy csúnya méhszájsebbel van dolgunk, ami ugyan egyetlen kezeléssel nem fog eltűnni, de leecseteli, és jöjjek majd vissza. Ő sem említette a HPV-szűrést, annyit viszont azért elmeséltem neki, hogy nemrég volt rákszűrésem, ami elvileg rendben van, mert nem szóltak vissza az SZTK-ból. Megnyugodtam. Később ismét visszamentem ecsetelésre, de a vérzés nem múlt el, csak időszakosan.

Eltelt a nyár, és egy nagyon rossz érzés motoszkált bennem. Nem tudtam megmondani, honnan jött, valahonnan a koponyám mögül sugárzott lefelé az egész testembe. Egy megfogalmazhatatlan érzés, amit utólag a félelemhez tudnék hasonlítani. Tudtam, hogy valami nagy baj van velem, hogy valami nagyon nincsen rendben. Ekkor már nem csupán az orvoshoz jártam ecsetelésre, hanem sófürdőket vettem, akkupunktúrára és talpmasszázsra mentem, valamint mindenféle vajákosság után kutattam, hátha valahonnan előugrik az igazság. De az igazság jóval alattomosabban ugrott elém. Naturális, arcul csapó módon. Nem köntörfalazott.

December eleje volt. Jó fél év telt el a rákszűrésem óta. A sors fintora, hogy épp annál az SZTK-nál lettem rosszul, amelyikbe korábban jártam, és mivel nagyon véreztem, természetesen bementem. Az idős nőgyógyász fehér arccal nézett rám, hogy „hát maga meg hol járt, mert kerestek többször, de nem tudtak elérni.” Mondom, sehol, és él a számom.” A rákszűrésemre rá volt írva kék golyóstollal, hogy hívtak. Kétszer is. Értitek ezt? Kétszer hívtak. Egy P4-es, méhnyakrákot igazoló eredménnyel. Még májusban. Ekkor viszont már decembert írtunk. Barátok között is hat hónap telt el. És ők kétszer hívtak fel. Az orvos persze azért megvizsgált, de csupán annyit mondott, ez már innentől nem az ő hatásköre.

Úgy ültem a székben, mint a partra dobott csuka, csak tátogtam, de hang nem jött ki a torkomon. „És akkor hova menjek?” – kérdeztem megrémülve és totálisan megsemmisülve.

Az idős professzor küldött el a későbbi orvosomhoz, aki őrült módon rohangált a kórházban, amikor meglátott és elolvasta a májusi eredményemet. Nem hitte el, hogy a másik orvos méhszájsebnek nézte az akkor már hatcentis, szabad szemmel is jól látható tumoromat, nem hitte el, hogy nem tudtak elérni az SZTK-ból, nem hitte el, hogy nem csináltattak HPV-tesztet, vagy legalább egy orvosi másodvéleményt. Úgy, ahogy volt, nem hitte el az egészet. Mert ezek mind megmenthettek volna attól a súlyos, áttétes állapottól, amibe addigra kerültem.

Ma, ugyanezen a tévéfelvételen megkérdezte tőlem a riporter, hogy megbocsátottam-e a tévedéseket. Szerintem ezt nem lehet megbocsátani. Inkább csak elfogadtam, és örülök, hogy végül ekkora szerencsém lett. De ha az a sok hiba, amit elkövettek a betegségem elején, nincs, akkor lehet, egész máshol lennék most. Lehet már anyuka lennék. Vagy akármi, vagy bármi más. Valamiért nekem ezt az utat jelölte ki az ég. És én most már végigmegyek rajta.

Nektek pedig jövök még folytatással.

Szentesi Éva

Ma már otthon is elvégezhetjük

Szerencsére napjainkban már létezik a hagyományos citológiánál sokkal jobb megoldás: ilyen például a Neumann Labs Easy HPV Test-je, amellyel kényelmesen, orvosi beavatkozás nélkül győződhetünk meg arról, hogy hordozzuk-e valamelyik vírust. Az 1998 óta Humán papillómavírus-diagnosztikával foglalkozó Neumann Diagnostics több mint 6 ezer magyar nőt bevonó klinikai vizsgálat során bizonyította kétlépcsős, részben otthon is elvégezhető eljárásának hatékonyságát.

A Neumann Labs Easy HPV Test használata kifejezetten egyszerű, gyors és kényelmetlenségtől, illetve fájdalomtól mentes, leginkább egy tampon felhelyezéséhez hasonló. Az otthon levett minta vizsgálata professzionális körülmények között, laboratóriumban történik, és alkalmas az összes ismert magas kockázatú vírus jelenlétének kimutatására. Ennél hatékonyabb teszt ma nem létezik. Az eredmény postán érkezik, pozitív minta esetén pedig javasolt nőgyógyászhoz fordulni, hogy második lépcsőben, a cég biomarker tesztjének elvégzésével szinte 100 százalékos biztonsággal megállapítsák a méhnyakrák kockázatát.

*

Az Easy HPV Test weboldalán további nők mesélték el őszintén gyógyulástörténetüket, amelyeket ide kattintva elolvashat.

A népszerű író és rákellenes aktivista lett az Easy HPV Test otthon elvégezhető önmintavevő kampányarca.

Éva huszonnyolc évesen hallotta először a diagnózist: méhnyakrákos. És meglepődött. Akkor és ott nemcsak az élete változott meg, hanem a viszonyrendszere: a testéhez, a családjához, a munkához, a szerelemhez, az egészséghez és a kommunikációhoz. Most harmincnégy éves, kétszer győzte le a méhnyakrákot, négy éve tünetmentes. Azért beszél a betegségről, mert amióta nyilvános vall őszintén a történetéről, számtalan kérdés, kérés érkezett hozzá a rákot érintő, legkülönbözőbb témákkal kapcsolatban. Az elmúlt években rengeteget írt és ír a mai napig gyógyulásról, prevencióról, rehabilitációról és számtalan előadáson, illetve kerekasztal-beszélgetésen vesz részt. Most ezt, az eddig úgymond háttérben végzett munkát szeretné a Facebookon alakult csoportban rendszerezni.

„Ezt a felületet azért hoztam létre, mert szeretnék felépíteni egy olyan közösséget, ahol hatékonyan, egymást segítve, lelkileg és testileg támogatva tudunk tájékozódni rákedukációs témában (...) Azon kívül, hogy szeretnék segíteni azoknak, akik már belekerültek abba a hihetetlenül zavaros és sokszor kilátástalan spirálba, amit ráknak neveznek, a legfőbb hangsúlyt a prevencióra szeretném helyezni. Abban hiszek ugyanis, ha minél több embernek elmeséljük a történetünket, akkor minél szélesebb körben juthatnak el az emberekhez olyan információk, amikről talán soha nem is hallottak, és amelyek talán – szerencsére erre is van példa – életeket menthetnek” – írta Szentesi az oldal bemutatkozó posztjában.

Éva nem csak történeteket mesél, hanem körbe szeretné járni azokat a témákat is, amelyeket annyiszor felvetettetek már neki sorstársak privát üzenetekben, akár szakértői segítség bevonásával.

„Segítségemre lesz a Neumann Labs – velük májusban már indítottunk egy nagy rákedukációs kampányt. Hetek óta azon dolgozunk, hogy ez a leghatékonyabb prevenciós és rákedukációs kampány legyen, amely a lehető legszélesebb körhöz juthat el. Ez a csoport is ennek a közös munkának a része, de figyeljétek az oldalainkat, mert érkezünk videókkal, cikkekkel, rendezvényekkel.”

A Facebook csoportban a tagok különböző témákat fognak körbejárni. Lehet kérdezni, érdemben vitatkozni, javasolni és témát felvetni is. Csatlakozz te is, lépj be a csoportba, tegyél a méhnyakrák megelőzésért és vedd a saját kezedbe a sorsod!