Szentesi Éva: Anyámat behívták a kórházba és közölték vele, maximum egy hónap. Semmit nem lehet tenni.

Szentesi Éva ráktúlélő, író és aktivista első cikkét itt olvashattátok. Most elmeséli történetének legmélyebb bugyrait. Ezek az állomások nem vidámak, nem púdereltek – de erről nem is lehet lányregényesen beszélni. 

Szentesi rákedukációs Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz!

*

Nem tudom, lehet-e zsigeri részletességgel mesélni arról, ami egy méhnyakrákos nővel történik a diagnózisa után. Annyit mondhatok, nem leányálom. De gondolom, ezt sejtitek. Leginkább a pokolhoz tudnám hasonlítani. Azonban mindent túl lehet élni, legfeljebb a lelkünk kis darabja marad ott, ahonnan jövünk. 

A diagnózisom után az első dolgom volt, hogy a lehető legjobb orvoshoz kerüljek. A doktor adott volt, mert akihez irányítottak az SZTK-ból, ahhoz járt az egyik legjobb barátnőm is, aki másnap el is kísért a kórházba. Az orvos megvizsgált, és azonnal elrendelte a további, műtéthez szükséges vizsgálatokat, mert látta, mennyire súlyos a helyzet. Két nap múlva kiderült, nem vagyok műthető, mert a tumor áttétet képzett a vastagbélre, és úgy terjeszkedett, hogy nem lehet vágni. Elő kellett kezelnünk kemóval, amire gyakorlatilag azonnal igent mondtam, és kértem, hogy amint lehet, vágjunk bele!

Igazából nem féltem, és nem gondolkodtam azon, milyen mellékhatásai lesznek egy ilyen terápiának. Addigra már annyira kifutottunk az időből, annyira sok elvesztegetett hónap telt el, hogy nem nagyon ajánlottak más opciót a gyógyulás felé vezető utamhoz. Így nem gondolkodtam, cselekedtem. Azt éreztem, most azonnal kell tennem valamit, nem ülhetek tovább ölbe tett kézzel. 

Amikor a terápia elkezdődött, még iszonyat makacsul ragaszkodtam a régi életemhez. Bár fenekestül felfordult minden, nem akartam ezt tudomásul venni. Úgy éreztem, ez csak egy kis influenza, könnyen legyűröm, nem lesz bajom. Eszembe sem jutott, hogy meghalhatok, mintha nem is egy kórházban feküdtem volna, ahol erős mérgekkel kezelnek. A hajam kihullását sem fogtam fel. Beszereztem csuda parókákat. Egyik nap szőke voltam, másik nap vörös, harmadik nap derékig érő hajú. Élveztem, hogy végre hosszú hajam van, mert tizenévesen rövidre vágattam, és a betegségig nem is növesztettem meg. 

Az első kemóról dolgozni mentem, majd csodálkoztam, hogy nem érzem jól magam. Nem értettem meg a helyzetem súlyosságát. Ahogy haladtunk előre az időben, úgy jöttek ki egyre jobban a tünetek, és már nem volt igazán lehetőségem arra, hogy letagadjam a betegségem. A testem féléves kezelés után alkalmassá vált a műtétre, és örültem, hogy a kemó megtette hatását. Vártam a műtétem időpontját.

Emlékszem, hogyan vizsgáltam az operáció reggelén a még ép hasamat, búcsút akartam venni tőle, mert tudtam, ha felébredek, már semmi nem lesz többé ugyanolyan. 

Hatórás, komplikált műtétet vezetett le az orvosom. Minden kolléga arra figyelmeztette, varrjon össze, mert ezt nem lehet kioperálni. A tumor rátekeredett a bal oldali, lábamba futó ütőerembe, elérte a hólyagot és a beleket. Nagy esély volt arra, hogy lebénulok. Az orvosom később úgy mesélte, hogy vett egy nagy levegőt, és eldöntötte, ebbe márpedig belevág. Legfeljebb béna leszek a fél oldalamra, de akkor is élni fogok. Aztán amikor tartotta az eremet a kezében, és hámozta le róla a tumort, nem hitte el, hogy ez megtörténik. De végül sikerrel járt, és nem bénultam le. 

Emlékszem arra a pillanatra, amikor felébredtem az intenzíven. Anyámat pillantottam meg először, aztán a húgomat. Mosolyogtak. A mosoly volt a legjobb jel, tudtam, hogy rendben vagyok, hogy sikerült. Járulékos veszteségekkel ugyan, de minden tumort kioperáltak a szervezetemből. Aztán bejött az orvosom és megpuszilt, majd azt mondta, most rajtam a sor. Két hét múlva már kezembe is kaptam a tökéletesen negatív PET CT eredményt – azonban, ha bárki azt hinné (mert én is így voltam vele), hogy ez a történet ezzel itt le is zárult és következett a boldog élet, téved, mert a történetem fél év múlva újra folytatódott. Csakhogy már egy sokkal agresszívabb, tökéletesen operálhatatlan daganattal. 

De ezek előtt, még októberben volt egy uréter műtétem. (Az uréter vezeti a veséből a vizeletet, azonban a húgyvezeték a műtétnél megsérült). Meg kellett operálni, mert kellemetlen vizeletszivárgást eredményezett, emiatt pedig nem vállalhattam be a sugárterápiát utókezelésként, hiszen a lehegesedett területet nem lehet műteni. Döntenem kellett: vagy egy életen át pelenkában járok, vagy kockáztatok, lemondom az utókezelést, és még egy plusz operációt is bevállalok, ami ugyanúgy a hasterület felvágását jelentette. Ehhez persze el kellett telnie öt hónapnak a nagy műtét után. Nyugodt voltam, mert a három hónapos vizsgálatom szintén negatív volt. Az uréter műtét sikerült, és a szövettan szintúgy negatív lett. Ott álltam október végén egy negatív lelettel, és nem gondoltam volna, hogy egy hónappal később megismerem majd a rák igazi arcát. 

A tumor egy hónap alatt nyolc centit nőtt. Rátekeredett a bal csípőmben az idegekre és az erekre. Semmilyen módon nem volt operálható. Anyámat behívták a kórházba és közölték vele: ez maximum még egy hónap. Semmit nem lehet tenni. Annyira agresszív a tumor. 

Anyám nem engedte, hogy ezt elmondják nekem, csupán egyetlen esélyt kért, egy legutolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodhatunk. A legerősebb kemoterápiák közül írták fel a kezelést – 28 adag sugárkezelés mellé. Azt mondta az orvos, ha az első fél órában nem érződik változás, legalább a fájdalom csökkenése, akkor nincs remény. Emlékszem, kiabáltam anyámnak a kórteremből úgy, hogy semmit nem tudtam az egészről: „Anya, anya nézd, egyenesedik ki a lábam, és már nem is fáj annyira! (Korábban nem tudtam kiegyenesíteni, mert a tumor összerántotta.) Anyám pedig kiment bőgni, és kifújta magát. Tudta, hogy ez mit jelent. 

De a legmélyebb állomások még csak ezután jöttek. A fájdalomcsillapítók szétbombázták a gyomromat. A kemó és a sugár teljesen lecsupaszította rólam az emberi mivoltomat. Bár hatásosnak mutatkoztak, valójában versenyben voltunk az idővel. Ki ér oda hamarabb a végére? A rák vagy én? Azaz ki hal bele előbb a kezelésekbe: a tumor vagy a szervezetem? Olyan nyomorúságosan lecsupaszodtam, hogy szinte már csak a lélek járt vissza hálni belém. A kopaszságom a legkevesebb volt, amivel újra szembesülnöm kellett. Ebben az állapotban sem járni, sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Ahhoz is segítség kellett, hogy kimenjek a mosdóba. Kerekesszékkel toltak a kezelésekre, és csak egy bizonyos meditatív zenére voltam képes olyan állapotba kerülni (köze nem volt az alváshoz), hogy legalább valamennyit pihenjek a nap adott szakában. Nem sok maradt meg azokból a hónapokból. Napról napra éltünk. Nem számoltuk az időt, nem néztük az órát. Örültünk minden egyes újabb reggelnek, hogy ezt is túléltük. Szinte felfoghatatlan volt a fájdalom, amiben léteztem.

Anyám minden nap megfőzött egy kiló kamillát, és abban feküdtem órákat, olyankor jobb volt. De a halál ott ólálkodott körülöttünk, és ezt mi pontosan tudtuk, még úgy is, hogy nem ismertem a pontos állapotomat. Egyik éjjel egyedül maradtam. Bőgve írtam bele a telefonomba a félelmeimet, azt, hogy rettegek a haláltól, hogy úgy érzem, kénytelen vagyok elfogadni azt, ennek az életnek a harmincadik évében vége lesz. Olyan nagy megnyugvást jelentett szembenézni a félelmemmel, hogy másnap úgy döntöttem, megszervezem a temetésem. Végül azonban semmilyen temetésre nem került sor. Mert a következő hónapban olyan gyorsan gyógyulásnak indult a szervezetem, hogy azt senki nem hitte el. Soha, de soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor felhívott az orvosom azzal, hogy tökéletesen eltűnt a tumor a szervezetemből. Soha életemben nem voltam annyira boldog!

A következő cikkemben azt is elmesélem, melyek voltak azok az utak, amik segítettek rajtam a legborzalmasabb helyzetekben.

Szentesi Éva

*

Ma már otthon is elvégezhetjük

Szerencsére napjainkban már létezik a hagyományos citológiánál sokkal jobb megoldás: ilyen például a Neumann Labs Easy HPV Test-je, amellyel kényelmesen, orvosi beavatkozás nélkül győződhetünk meg arról, hogy hordozzuk-e valamelyik HPV vírust. Az 1998 óta Humán papillómavírus-diagnosztikával foglalkozó Neumann Diagnostics több mint 6 ezer magyar nőt bevonó klinikai vizsgálat során bizonyította kétlépcsős, részben otthon is elvégezhető eljárásának hatékonyságát.

A Neumann Labs Easy HPV Test használata kifejezetten egyszerű, gyors és kényelmetlenségtől mentes, leginkább egy tampon felhelyezéséhez hasonló. Az otthon levett minta vizsgálata professzionális körülmények között, laboratóriumban történik, és alkalmas az összes ismert magas kockázatú vírus jelenlétének kimutatására. Ennél hatékonyabb teszt ma nem létezik. Az eredmény postán érkezik, pozitív minta esetén pedig javasolt nőgyógyászhoz fordulni, hogy második lépcsőben, a cég biomarker tesztjének elvégzésével szinte 100 százalékos biztonsággal megállapítsák a méhnyakrák kockázatát.

*

Az Easy HPV Test weboldalán további nők mesélték el őszintén gyógyulástörténetüket, amelyeket ide kattintva elolvashatsz.