Főoldal / Hírek a megelőzésről / Szentesi Éva: Amiről még nem beszéltem eleget - önmagunkat nehéz legyőzni, nem a rákot
Szentesi Éva: Amiről még nem beszéltem eleget - önmagunkat nehéz legyőzni, nem a rákot

Szentesi Éva: Amiről még nem beszéltem eleget - önmagunkat nehéz legyőzni, nem a rákot


A cikksorozatunk előző két részében (itt és itt olvashatók) arról meséltem, hogyan küzdöttem a betegségem alatt, amíg eljutottam az azóta is stabil negatív eredményemig. Most pedig, mivel megígértem, azt írom meg, hogyan tűnt el a tumor a szervezetemből. Viszont arról nagyon nehéz beszélni, mitől gyógyul meg egy ember. Szentesi Éva írása.

Nem hiszek a csodákban, nem hiszek a szerencsében sem - bár ez utóbbiban lehet, cáfolni fogtok engem, hiszen végtére is az, hogy itt vagyok, lehet a szerencse műve, mert orvosi szemszögből nem volt rá sok esély. Nem hiszek abban sem, hogy egyetlen egy gyógymód létezik, és úgy vélem, csodaszerek sincsenek. Viszont van kőkemény kitartás, minden hegyet megmozgatás, összetartó család bevonása és kibírni a felfoghatatlant, valamint a lehetetlent. Összeszorított fogakkal, vagy üvöltve. 

Minden hegyet megmozgattunk. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne fogadjam el az orvosok által felajánlott kezeléseket. Persze, lehet vitatkozni a kemoterápia és a sugárkezelések létjogosultságáról, pontosan tudom én is, hogy méreg, de az orvostudományban jelenleg nincs hatékonyabb gyógymód például egy agresszív, már kialakult daganattal szemben.

Viszont azt gondolom, ez nem elég. A gyógyuláshoz kell még valami más is! 

Akkor találkoztam a rák valódi arcával, amikor az már komoly fájdalommal járt. Akkor tudatosult bennem először, mit is jelent tulajdonképp ez a betegség, és hogy ebbe bizony bele is halhatok.

Éppen a harmincadik születésnapomra készülődtünk, már alig bírtam járni a fájdalomtól, de valahogy elvonszoltam magam az étterembe, ahova a kedvenc bárzongoristámat hívták a barátaim meglepetésként. Sosem felejtem el azt a születésnapomat. Látni a családod, az akkori, éppen bimbózó szerelmed és a szeretetett barátaid szemében a gondolatot: ez az utolsó születésnap, nincs remény.

Akkor szembesültem azzal, hogy lehet, nem élem túl, és rettegni kezdtem ettől a gondolattól. Egészen addig megtagadtam, hogy bármilyen más segítséget kérjek az orvosi protokollon kívül. Nem hittem abban, hogy a lelkemet is gyógyítani kell, hogy vannak feloldatlan problémák, amik szintén képesek lehetnek akár ennyire agresszív sejtburjánzást okozni. Egész egyszerűen elutasítottam még csak a felvetést is. 

Az orvosom az első nagy operációmnál azt mondta: „Én addig vágom, amíg a tested engedi, és addig adom a kezelést, amíg a szervezeted bírja. De ha te nem keresed meg, honnan jön, akkor egyszer csak elfogynak az én eszközeim is, és nem lesz már mit vágni.” 

Visszagondoltam akkor erre a mondatára. 

És annyira félni kezdtem a haláltól, hogy elkezdtem minden követ megmozgatni. 

Viszont míg eljutottam ezen felismerésig, olyan állapotba kerültem, hogy már járni sem tudtam. Felkerestem egy terapeutát, akihez már akkoriban olyan hosszú sor állt, hogy két hónap múlva tudott volna csak időpontot adni. Könyörögni kezdtem: nekem nincs időm, nekem most van szükségem rá, muszáj, hogy eljöjjön, mert járni sem bírok, és nincs két hónapom, igazából egy hetem sincs. Csak napjaim vannak, tudom, érzem. 

Amikor ott feküdtem a kanapémon, a vörös nagy plédemen, ami olyan puha volt, mint a bársony, és elkezdtük a kezelést, még akkor is úgy gondoltam, nem hiszek ebben. Egész egyszerűen nem hittem, hogy ami nem kézzel fogható, és szabad szemmel nem látható (tehát nem egy méreg, ami befolyik a vénákon keresztül, és megöli a tumort), annak van hatása. De a terapeuta megnyugtatott, hogy ebben nem kell hinni, attól függetlenül is működik. 

Soha életemben nem bőgtem úgy, mint abban a két órában. Emlékek, traumák, görcsök sora jelent meg előttem. Olyanoké, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem. És úgy ömlött a könnyem egy tökéletesen vadidegen nő előtt, hogy magam sem hittem el. Oda jutottam el ezen az utazáson, arra döbbentem rá, hogy múltbéli traumáim a nőiségemmel kapcsolatos problémákat eredményeztek. Egyszerűbben megfogalmazva: nem láttam magam nőként, nem tudtam értelmezni ezt a funkciómat, nem akartam gyereket, mert attól rettegtem, hogy nem lehetek jó anyja, és nem szerettem azt a képet, amit a tükörben láttam. Súlyos páncélt növesztettem, olyan súlyút, hogy a valódi problémákat szinte lehetetlen volt észrevenni alatta. És melyik részem betegedett meg? A méhem. Az a szervem, amelyen keresztül megélhettem volna az anyaságot.

Természetesen egy alkalom nem volt elegendő, utána még többször terápiáztam, közben közeledtünk a kemó és a sugár végéhez is. A testem tökéletesen leharcolttá vált. Egy csatatér színhelyévé változott, amin véres ütközetek zajlottak. Kívül és belül hegek, kivett szervek, összenövések, belső hegesedések, nem csak a testemen, a lelkemen is. De sikerült a legmélyebb pontról is visszajönnöm, hála a csodának és a szerencsének, bár én inkább kitartó munkának nevezném. 

Nagyon hosszú utat járok be a teljes gyógyulás felé azóta is. Mert nem hiszek abban, hogy ezt a munkát abba lehet hagyni. 

Azt sem hiszem, hogy mindez sikerült volna orvosi segítség nélkül. A már kialakult betegséget nem tudtam volna eltűntetni terápiával. De tulajdonképp ezt honnan is tudhatnám? Hiszen kizárólag ezt, önmagában, nem próbáltam. Azóta is folyamatosan figyelem magam, a reakcióimat, az állapotomat, és ha rosszabbul vagyok, újra elmegyek és nem félek segítséget kérni, vagy szembenézni a démonjaimmal. 

Azt gondolom, önmagunkat nehéz feladat legyőzni, nem a rákot. 

Az a nagy kérdés, képesek vagyunk-e leülni és szembenézni önmagunkkal, a lecsupaszított valónkkal, és képesek vagyunk-e elfogadni a halálnak a tényét. Az pedig, hogy anyám és a családom többi tagja, valamint a barátaim ezen az úton mindvégig velem voltak, irtózatosan sokat jelentett, mert nélkülük nem sikerült volna. 

Szóval továbbra is azt mondom, hogy nem létezik csoda, nincsen egzakt válaszom a rákból való gyógyulás receptjére. Mert borzasztóan sok részleten múlik. Például, hogy a szervezet kibírja-e a kezeléseket, hogy képesek vagyunk-e bevállalni a terápiákat (nem csak az orvosit, hanem a lelkit is), hogy van-e mellettünk szerető- és támogató közeg, hogy elég-e a pénzünk, amíg ne adj isten nem tudunk dolgozni, hogy jó orvost kapunk-e, valamint, hogy szembe tudunk-e nézni önmagunkkal és a halállal. De az a terápia és az az orvos, ami és aki nekem jó volt, nem biztos, hogy jó lesz a másiknak is, mert mindenkinek egyéni az útja!

Hiszen minden tumor más természetű, annyiféle, ahányféle az ember. Nem lehet összehasonlítani. 

Sokan azt gondolják, hogy a negatív diagnózis után már semmi dolga nincs egy volt rákbetegnek. Szépen hátra dőlhet, mehet vissza élni, és lóbálhatja a lábát a Balatonba vagy a tengerbe (kinek mi, ugye). De hogy ez tényleg így van-e, arról a cikksorozatunk záró részében fogok nektek mesélni.

Szentesi Éva

*

Ma már otthon is elvégezhetjük

Szerencsére napjainkban már létezik a hagyományos citológiánál sokkal jobb megoldás: ilyen például a Neumann Labs Easy HPV Test-je, amellyel kényelmesen, orvosi beavatkozás nélkül győződhetünk meg arról, hogy hordozzuk-e valamelyik HPV vírust. Az 1998 óta Humán papillómavírus-diagnosztikával foglalkozó Neumann Diagnostics több mint 6 ezer magyar nőt bevonó klinikai vizsgálat során bizonyította kétlépcsős, részben otthon is elvégezhető eljárásának hatékonyságát.

A Neumann Labs Easy HPV Test használata kifejezetten egyszerű, gyors és kényelmetlenségtől mentes, leginkább egy tampon felhelyezéséhez hasonló. Az otthon levett minta vizsgálata professzionális körülmények között, laboratóriumban történik, és alkalmas az összes ismert magas kockázatú vírus jelenlétének kimutatására. Ennél hatékonyabb teszt ma nem létezik. Az eredmény postán érkezik, pozitív minta esetén pedig javasolt nőgyógyászhoz fordulni, hogy második lépcsőben, a cég biomarker tesztjének elvégzésével szinte 100 százalékos biztonsággal megállapítsák a méhnyakrák kockázatát.

*

Az Easy HPV Test weboldalán további nők mesélték el őszintén gyógyulástörténetüket, amelyeket ide kattintva elolvashatsz.