Főoldal / Hírek a megelőzésről / Szentesi Éva: Mi van a rák után? Nem volt egyszerű az út, és sosem lesz vége
Szentesi Éva: Mi van a rák után? Nem volt egyszerű az út, és sosem lesz vége

Szentesi Éva: Mi van a rák után? Nem volt egyszerű az út, és sosem lesz vége


A legutolsó negatív eredmény kimondásával egyáltalán nincs vége a betegségnek, nagyon sok mindennel kellett még megküzdenem, és ez a küzdelem - vagy nevezzük inkább önmagamra való odafigyelésnek - még ma is tart. A rehabilitáció egy egész életen át tartó odafigyelést igényel, és ha sosem kerültünk szembe ezzel a betegséggel, ezt azok is megtehetik magukért, akik teljesen egészségesek. Erről mesél most Szentesi Éva történetének lezáró fejezetében. 

2015 májusában megkaptam az azóta is állandó eredményt mutató, negatív leletemet. Nem volt rá sok esélyünk, orvosi statisztika szerint zéró, és mi sem számítottunk rá. Azt éreztem, hogy a folyamat elindult visszafelé, hogy valami megmozdult odabent és a jó irányba ment, de teljesen negatív eredményt még mi sem mertünk remélni. 

Totális eufóriába kerültem, amikor hívott az orvosom, és darálta boldogan, milyen lett a lelet. Egy órán keresztül rázott a zokogás. Nem kövek gördültek le a lelkemről, hanem olyan érzés volt, mintha egy több tonnás sziklát leszednének a hátadról, és onnantól kezdve ugrándozva mehetnél tovább. Persze ugrándozni még nem tudtam, hiszen hiába voltam boldog (teljes joggal), hiába örültem önfeledten, óriási munka várt még ránk. 

2015 májusában még képtelen voltam járni. Kerekesszékben hoztak, vittek a kezelésekre, hiszen a tumor olyan helyen feküdt a bal csípőmben, ahol nyomta az idegeket és az ereket. A daganat leolvadt ugyan arról a részről, de a testem annyira gyenge volt és olyan sokáig nem használtam a lábaimat, hogy újra meg kellett tanulnom járni. Először csak a mosdóig mentem önállóan, ezt a távot nagyjából meg tudtam tenni, igaz, volt úgy, hogy csak segítséggel, anyámra támaszkodva. A konyhámat viszont jó ideig nem láttam, így az volt a következő cél, hogy oda kimenjek és főzzek magamnak egy teát. Mivel azonban már egy pár perces álldogálás is komoly kihívást jelentett eleinte, csak apránként, napról napra eggyel jobban terhelve haladhattunk.

Az, amikor először kimentem a lépcsőházba és elértem a lifthez, óriási teljesítménynek számított, újra kimenni az utcára a lábaimon pedig hihetetlennek tűnt.

Először a szomszédban lévő bevásárlóközpontig merészkedtem a szabad levegőn, aztán már bementem egy-egy boltba is. Persze hamar elfáradtam, és egyedül eleve nem is engedtek el, de óriási jelentőséggel bírtak ezek a túrák. 

Aztán újra kellett tervezni az életünket. Anyám lassan vissza akart költözni az otthonába, nekem pedig önállósodnom kellett. Amikor már valamennyire önellátó voltam - tehát nem voltam anyám támaszára szorulva a nap nagy részében -, ő hazaköltözött. 

Emlékszem, nagyon fura volt újra egyedül lenni, újra egyedül fürdeni, enni és aludni. Az azt megelőző két és fél évben anyámmal tökéletes szimbiózisban éltünk, főleg a betegség kőkemény stációiban, és újra meg kellett szoknom, hogy most egyedül vagyok, és önellátó vagyok. Persze a barátaim nagyon sokszor jöttek, hoztak, vittek és segítettek, de újra kellett tanulnom az önellátó életet. És ez nem volt egyszerű. Bár boldog voltam, a fájdalom nem tűnt el egycsapásra a testemből. Szokatlan is volt egyedül lenni, sokszor voltak rémálmaim, rengetegszer kerestem anyámat éjjel. Aztán, ahogy haladtunk előre az időben, ez is csillapodott. 

A szerveim és a testem azonban egy valóságos csatatérré módosultak, amit szépen rendbe kellett tenni. A gyomrom teljesen tönkrement a rengeteg gyógyszertől, alig tudtam étkezni, összesen negyven kilót nyomtam, így először azt kellett elérni, hogy hízzak egy kicsit. De a hízás nem volt egyszerű. Mivel a szervezetem automatikusan elutasította a speciális tápszert (még a színtelen-szagtalant is kiszimatoltam, ha anyám belecsempészte az ételbe, annyira összekötötte ugyanis az agyam a kemós állapottal, hogy nem bírtam megenni semmilyen formában), nagyon nehézkes volt elindulni a hízással. 

A tükörbe sokáig bele se mertem nézni, annyira ijesztő volt a vékonyságom. Apró virslis kenyérkatonákkal vágtunk bele a visszatáplálásba, így tudtam egyre többet és többet enni.

Néhány hónappal azután, hogy végre abbamaradt az állandó émelygés és hányás, meglódult a hízásom, sőt, két év után túl is lendült a normál állapoton. Nagyon érdekes, de a hányás a mai napig valahogyan megmaradt, és ennek én egy különleges, öntisztulási, emlékeztetető jelentőséget titulálok. Körülbelül kéthavonta még most is jelentkezik, mindenféle előzmény nélkül. Utána mindig könnyebbség tölt el, mintha kiadnék magamból valamiféle mérget, ami lehet, hogy a kemoterápiából és a sugárból maradt hátra a szervezetemben.

Viszont az étkezéssel kapcsolatban teljesen megváltozott a viszonyom. Jóval koncentráltabban odafigyelek arra, mit fogyasztok. Nem mindegy az alapanyag minősége és mennyisége, bár nem vonom meg magamtól a finom és csábító dolgokat, iszom például alkoholt, de sokkal tudatosabban építem fel a táplálkozásomat - ám eddig hosszú út vezetett. 

Közben a testemet is tovább kellett erősítenem, fél éven keresztül járt hozzám egy jógatanár, akinek rengeteget köszönhetek. A jóga felkészített arra, hogy újra visszanyerjem a fizikumomat, és belevághassak valami erőteljesebb sportba. A sport szerves része lett azóta is az életemnek, ma már aktívan, rendszeresen és keményen űzöm, nagyon megszerettem. Bár korábban sosem mozogtam ennyire folytatólagosan, most nem tudom elképzelni nélküle az életem. Ám a fizikumom visszanyerése, az étkezéssel való viszonyom rendbetétele csak egyik része volt a rehabilitációnak. 

Mivel kétszer operáltak az elmúlt hat évben, egyszer 2014 májusában (a nagy Wertheim műtét során kivették a méhem, csonkolták a hüvelyem és eltávolítottak huszonhét érintett nyirokcsomót a hasüregből), másodszor pedig 2014 októberében volt ugyanazon a vágás mentén egy uréter rekonstrukciós műtétem (27 centis vágás a szemérmedombtól a köldököm fölötti részig).

Az urétert azért volt fontos rendbe tenni, mert szivárgott a vizelet, és emiatt értelemszerűen pelenkáznom kellett volna magam egész életemben. De a vizelettel ezek után is gondok voltak.

Mivel a Wertheimnél elvágják azt az ideget, amely a vizelési ingert jelzi az agynak, megszűnt ez az ingerem. Kvázi én már csak akkor érzem, ha pisilnem kell, amikor feszül a hasam, de az már nem jelent jót.

Meg kellett tanulnom erre odafigyelni, de a tanulási folyamat alatt számtalanszor kerültem vesegörccsel kórházba, mert nem mentem el időben vécére. Közben a vizelettartó izom is meggyengült, nem mozgott, mert nem volt funkciója és ez inkontinenciához vezetett. Nem szerettem volna még egy műtétet, ezért elmentem megtanulni az intim tornát. Ez szerencsére segített végül. (Egyébként minden nőnek javaslom, olyanoknak is, akiknek nincs bajuk.)

Mivel nekem megmaradt a petefészkem, kb. négy évig még volt peteérésem, de aztán tavaly beköszöntött a klimax, és bár időszerű volt, nagyon meglepett. (Akinek kiveszik minden szervét a Wertheimnél, annak egyből jön ez az állapot, és erre nem készítenek fel.) Ezzel kapcsolatban csak annyit tudtam, hogy nem akarok hormont szedni, mert egy ilyen súlyos betegség után a hormonkezelés növeli a rák kockázatát - viszont tény, az is éppen annyira veszélyes, ha nem kezeljük a korai klimaxot, mert másfajta betegségeket eredményezhet. Így felkerestem egy természetgyógyászt, akivel nem csak a klimaxomat tettük rendbe, hanem végigcsináltunk egy teljes immunerősítő programot is. Azóta is mindenféle vitamint, ásványi anyagot pótlok az ő instrukciói alapján, és a klimaxos tüneteim elmúltak. 

Ma már kijelenthetem, hogy gyakorlatilag teljes életet élek. De ezt nem adják ingyen. Ez egy folyamatos és kőkemény meló, rengeteg odafigyeléssel, tudatossággal, önfegyelemmel.

Gyakorlatilag át kellett formálnom a gondolkodásom önmagamról, az életvitelemről és az egészségemről. Nem lehetek soha többé hanyag vagy felelőtlen, mert ha egy kicsit félrenézek, máris kész lehet a baj megint. Rendszeresen visszajárok kontrollra, de ez alap, ez a legalapabb minimum, amit megtehetek magamért. Emellett úgy élek, hogy rengeteget energiát fektetek abba, hogy egészséges maradjak. Nem csak testileg, lelkileg is. Ha azt érzem, nem bírom a terhelést, segítséget kérek a terapeutámtól, mert bizony vannak nehezebb és stresszesebb időszakok.

Mára kijelentem teljes bizonyossággal, hogy egészséges vagyok. Azaz egész vagyok. Persze vannak olyan háborús sérülések, amelyek nem múlnak el, de nagy odafigyeléssel öngondoskodással és önszeretettel képes vagyok jól élni és jóban lenni önmagammal. 

Nem volt egyszerű ez az út és sosem lesz vége, de megyek rajta rendületlenül, előre!

Ma már otthon is elvégezhetjük

Szerencsére napjainkban már létezik a hagyományos citológiánál sokkal jobb megoldás: ilyen például a Neumann Labs Easy HPV Test-je, amellyel kényelmesen, orvosi beavatkozás nélkül győződhetünk meg arról, hogy hordozzuk-e valamelyik HPV vírust. Az 1998 óta Humán papillómavírus-diagnosztikával foglalkozó Neumann Diagnostics több mint 6 ezer magyar nőt bevonó klinikai vizsgálat során bizonyította kétlépcsős, részben otthon is elvégezhető eljárásának hatékonyságát.

A Neumann Labs Easy HPV Test használata kifejezetten egyszerű, gyors és kényelmetlenségtől, illetve fájdalomtól mentes, leginkább egy tampon felhelyezéséhez hasonló. Az otthon levett minta vizsgálata professzionális körülmények között, laboratóriumban történik, és alkalmas az összes ismert magas kockázatú vírus jelenlétének kimutatására. Ennél hatékonyabb teszt ma nem létezik. Az eredmény postán érkezik, pozitív minta esetén pedig javasolt nőgyógyászhoz fordulni, hogy második lépcsőben, a cég biomarker tesztjének elvégzésével szinte 100 százalékos biztonsággal megállapítsák a méhnyakrák kockázatát.

*

Az Easy HPV Test weboldalán további nők mesélték el őszintén gyógyulástörténetüket, amelyeket ide kattintva elolvashatsz.